És miért kell mégis beszélnünk róla?
„Kapunk rá jegyet?” – ismerős kérdés. De vajon ki az, akinek valóban szüksége van a jegyre?
A tanulónak?
Talán igen. De nem úgy, ahogy elsőre gondolnánk.
Vannak tanulók, akiknek valóban fontos a jegy, mert ez az egyetlen pont, ahol visszaigazolást, elismerést kapnak. Egy jó jegy sikerélményt ad, lehetőséget a kitűnésre, főleg olyan közegben, ahol a tanulás az egyetlen „versenypálya”.
De kérdés: miért fontos neki?
- Mert érdekli a téma?
- Mert fejlődni szeretne?
- Vagy mert azt tanulta meg: „a jó jegyért szeretnek”?
És itt jön a lényeg: mi magunk szoktattuk hozzá ehhez a logikához.
A diák nem így született. Így szocializáltuk.
Jegyekkel mérünk, dicsérünk, szankcionálunk – már kisgyermekkorban is.
A tanulás lassan nem egy belső folyamat, hanem külső elvárásrendszer lesz a szemében.
És vannak olyanok is, akiket már a jegy sem motivál.
Akik túl sokszor kaptak rossz visszajelzést, vagy túl gyakran élték meg, hogy a tanulás nem róluk szól.
Náluk a jegy kudarcforrás, vagy üres formalitás. A tanuló már nem lát benne értelmet.
Ezért fontos, hogy ne a jegyet tegyük meg célnak, hanem a tanulásban rejlő belső értelmet erősítsük meg.
Aki motivált, annak a jegy legfeljebb visszajelzés.
Aki csak a jegyért tanul, annak a tanulás gyakran nem jelent élményt, csak elvárást.
A tanárnak?
Igen. A jegy sokszor bizonyíték. Bizonyítja, hogy tanított.
Hogy számonkért.
Hogy értékelt.
Hogy dolgozott.
Szüksége van rá, mert az adminisztráció része, figyeli a szülő, a vezető, a rendszer.
De vajon mindig azt értékeljük, ami számít, vagy csak azt, amit könnyű mérni?
És tegyük hozzá őszintén:
Sok tanár boldogabban, felszabadultabban tanítana, ha nem kellene jegyet adnia mindenre (is).
Ha nem szorítaná keretbe az értékelési kényszer. Ha Kréta helyett más szigetre költözhetne…
Ha nem az lenne az első kérdés egy jó óra után: „Felkerült már az e-naplóba?”
A tanítás nem pusztán értékelés. És nem csak az számít, amit egy rubrikába be lehet írni.
A szülőnek?
Szintén igen. A jegy visszajelzés, sokszor az egyetlen.
Van, aki soha nem nézi az e-naplót.
Van, aki szinte függője a felületnek.
De a fókusz ritkán a tanulási folyamaton van.
Sok szülő nem tud mit kezdeni a szöveges értékeléssel: „Most ez hányast jelent?” „Azt írta a tanár, hogy fejlődött – akkor ez most elég egy ötöshöz?”
Nem a szülőt hibáztatjuk – így tanítottuk meg nekik is. A jegy az, ami látszik. Ami mérhető. Ami „biztos”.
És ahogy minden gyerek más, a szülő is sokféle. De egyre több olyan családot látunk, ahol a jegy feszültségforrás, és nem a tanulás örömét közvetíti, hanem az elvárások nyomását.
A rendszernek?
Nagyon is. A jegy rendez, besorol, szelektál. Középiskolába, egyetemre, ösztöndíjhoz – a jegy kulcs.
De a jegy nem a tanulás mélységét mutatja. Csak egy felszíni eredmény.
A rendszer viszont ezt használja, mert:
- hatékony,
- egyszerű,
- összehasonlítható.
De kérdezzük meg:
Tényleg igazságos?
Valóban mindent megmutat, ami a tanulásban értékes?
Egyértelműen nem.
És én sem a jegy ellen vagyok. Hanem a tanulás mellett.
Nem mondom, hogy ne legyen értékelés.
Azt mondom, hogy ne csak szummatív legyen!
A szummatív értékelés lezár, összegez, rangsorol, de nem támogatja a fejlődést.
A formatív értékelés viszont kinyit:
- Utat mutat.
- Visszajelez.
- Segít tanulni a hibákból.
- Akarva-akaratlanul bizalmi kapcsolatot épít tanár és diák között.
A formatív értékelés nem zárja le a tanulást, hanem támogatja. És ez az, amit tanárként keresünk!
A tanulás célja nem a jegy, hanem a megértés, az alkalmazás, a belsővé tétel.
Hogyan lehet máshogy?
Oktatóként éveken át alkalmaztam egy egyszerű zárómódszert minden vezetőképzés végén, hogy mindenki a saját bőrén tapasztalja meg, hogy milyen a 3–2–1 módszer!
- 3 dolog, ami újdonság volt,
- 2, amit ki fogsz próbálni,
- 1, amit szerinted az előadónak változtatnia kellene.
Ez nem osztályzat – hanem párbeszéd. Nekem is fejlődési lehetőség, nekik is értelmes visszatekintés.
Ugyanígy az iskolában:
- Beszélgetés a tanulásról.
- Önértékelés, társértékelés.
- Rendszeres, célzott visszajelzés.
Ez nem „alternatíva”. Ez valódi tanulás.
A jegy maradhat, de ne cél legyen, csak egy állomás az úton.
Vezetőként pedig abban hiszek:
A jegy lehet fontos.
De ne legyen mindenható.
Ne szorítsa háttérbe a gondolkodást, a kíváncsiságot, a hibázás jogát.
Mert aki csak a jegyért tanul, az nem tanul igazán.
Aki viszont értelmet talál a tanulásban, az akár jegy nélkül is megy tovább.
