– Egy visszatérő dilemma nyomában
A tanév végeztével rendszerint két mondat csap össze a tanári közösségekben:
„Végre szünet!” – és: „Na, akkor most van időm bepótolni, amit év közben nem lehetett.”
A nyár hivatalosan a tanév szünete.
De vajon a hivatásunknak is van gombja, amit le lehet kapcsolni?
A nyári pihenés mítosza
Sokan ezt látják: „A tanároknak három hónap szabadságuk van!”
Pedig a tanárok és a családtagok jól tudják:
– a tanév nem június 15-én zárul,
– és nem szeptember 1-jén indul újra,
hanem egy hosszú, elhúzódó, átcsúszó folyamat, ami bőven belenyúlik a nyárba is.
És persze az sem zavar senki, hogy a két dátum között sincs valójában 3 hónap…
Egy kis rendrakás a tanteremben, főleg ha valaki olyan szerencsés, hogy van saját terme.
Egy utolsónak vélt bizonyítvány-igazolás, hiszen utolsó sosincs!
Egy beadott pályázat, persze már a következő tanévre tervezve!
Egy továbbképzés, vagy épp egy (kényszerű) tanfolyam, néha csak azért, hogy meglegyen az elvárt kredit.
És közben ott motoszkál bennünk a gondolat:
„Ezt is jó lenne átgondolni jövőre…”
„Ez az óra jól sikerült – kéne rá építeni.”
„Mi lenne, ha máshogy kezdenénk az évet?”
A hivatás kérdése
Aki tanít, az nemcsak órát tart – hanem magával visz történeteket, neveket, kérdéseket.
Egy-egy tanítvány arca néha évekre bevésődik.
Egy félmondat, egy visszacsatolás vagy egy elmaradt beszélgetés visszhangzik még augusztusban is.
És ezzel nincs is baj – amíg nem a bűntudat visz minket előre.
Sokan ugyanis nem azért dolgoznak nyáron, mert szeretik – hanem mert nem tudják elengedni.
Mert úgy érzik: „akkor vagyok jó tanár, ha most is csinálok valamit.”
Ez a gondolat veszélyes.
Mert elfeledteti, hogy a tanár nem robot – hanem ember.
És nem attól lesz jobb, ha egész nyáron készül – hanem attól, ha ősszel jelen tud lenni. Kipihenten. Éberen. Motiváltan.
És én? Igen, dolgozom nyáron. De nem kényszerből.
Személy szerint én a nyár nagy részében tervezek.
Újratervezek. Kitalálok. Írok. Kísérletezem.
Nem azért, mert „muszáj” – hanem mert így tudok többet adni. A kollégáknak. A diákoknak.
Nekem ez nem csak a munka része – hanem a belső inspiráció forrása is. Ezzel nem vagyok egyedül!
És közben minden szerdán ügyeletet tartunk az iskolában – és amikor először vettem részt ebben a folyamatban vezetőként (sok-sok évvel ezelőtt) meglepett, hányan jönnek: tanárok, diákok, szülők, ügyekkel, kérdésekkel.
Ma már tudatosan készülünk a “szerdai rohamokra”: az iskola ilyenkor is él, csak más ritmusban.
Ezért is fontos, hogy közben legyen idő arra is, ami nem a feladatokról szól.
A pihenésre, a magunkra figyelésre, a lassulásra.
A vezető felelőssége
Iskolavezetőként gyakran látom:
vannak, akik egész nyáron ötleteket küldenek, és vannak, akik augusztus végéig semmit nem akarnak hallani a suliról. Sőt!
Mindkettő rendben van.
A különbség nem a lojalitásban van – hanem abban, ki hogyan tud regenerálódni.
A mi felelősségünk az, hogy teret adjunk a pihenésnek.
Hogy ne várjunk „önkéntes jelentkezéseket” egy augusztusi hétvégére, ne szórjunk megfontolandó linkeket és tantervötleteket – hacsak nem kérik. (Persze én már küldtem…)
És hogy ne romantizáljuk a „mindig dolgozunk” attitűdöt.
Mert a túlhajtott tanár nem lesz inspirálóbb – csak fáradtabb.
De persze bennem is vannak kérdések, mint mindenkiben:
- Mi az, amit most nem csinálok meg – és ettől jobb lesz az évkezdésem?
- Mikor töltődöm valójában – és mikor csak “csinálok valamit”, hogy ne legyen üres a naptár?
- Mit viszek át a nyárból szeptemberre – nem papíron, hanem lélekben?
A nyár nem csak szabadság – hanem lehetőség is.
Lehetőség a feltöltődésre, az elengedésre, és – ha úgy esik – az újratervezésre.
A nyár nem a „nincs mit csinálni” ideje.
Hanem a „most máshogy lehet” ideje.
És ez sokszor többet ad, mint bármilyen órarend.
De hogy ebből mennyit és hogyan vállalunk – az nem külső elvárás, hanem belső döntés.
És ez így van jól.
