Mit tanulhatunk Miranda Priestlytől az iskolavezetésről?
Nem tudom, hányszor láttam már Az ördög Pradát visel című filmet. Túl sokszor ahhoz, hogy számoljam. Nagyon szeretem – és mindig mást ad.
Legutóbb viszont valami egészen új jutott eszembe: milyen sok mindenben emlékeztet a film a vezetés világára.
„Miranda-riadó!” – hangzik fel a szerkesztőségben, amikor a legendás főszerkesztő váratlanul megérkezik. A munkatársak arcán lefagy a mosoly, a légkör megfeszül. A jelenlététől mindenki megváltozik. Ez nem vezetés – ez reflex.
Otthon pedig Andy, a kezdő asszisztens már alig bírja, és egy ponton kifakad a párjának:
„Nem hagyom, hogy kikészítsen!” Hiszen néhány nap után már érzi: ez a munka nemcsak időt, energiát és alkalmazkodást kíván – hanem önazonosságot is kockára tesz.
Miranda. A nő, aki belép a szobába, karizmatikus, tekintélyt parancsoló. Megkérdőjelezhetetlen. És kíméletlen. Elsőre talán nem tűnik inspirálónak egy iskolaigazgató számára. Mégis, ha kicsit mögé nézünk, érdemes feltennünk a kérdést:
Hol húzódik a határ a kiváló vezetés és a romboló hatalmaskodás között?
Hogyan lehetünk igényesek, anélkül hogy rombolnánk?
Mikor válik az elvárás nyomássá – és a teljesítményfélelem csenddé?
Miranda, a vezető ikon és vakfolt
Miranda karaktere a profizmus megtestesítője. Látszólag mindent tud, mindenre figyel, mindenkit irányít. A céljai világosak, a mércéje szigorú, az elvárásai kíméletlenek. Egy high-performer. A döntései gyorsak, az ízlése kifinomult, a tekintete elég ahhoz, hogy megálljon a levegő.
A beosztottjai felnéznek rá – és közben félnek tőle.
Nem kérdeznek vissza. Nem kérnek segítséget. Csak végrehajtanak. És közben lassan elvesztik a saját hangjukat.
A külső teljesítmény magas. A belső motiváció viszont nem nő – hanem fogy.
De vajon mi a helyzet az iskolákban?
Sok igazgató kiváló szakember, minden részletre figyel, keményen dolgozik, magasra teszi a lécet, nem tűri a gyengeséget, mindig a legjobbat várják.
De a kérdés nem ez.
A kérdés: milyen érzés másoknak ebben a rendszerben dolgozni?
- Jelen van a légkörben a bizalom?
- Mernek kérdezni, hibázni, próbálkozni?
- Vannak árnyalatok a „jó” és a „rossz” között, vagy minden fekete-fehér?
A vezetői tekintély nem attól épül, hogy mások mennyire félnek – hanem attól, mennyire tudnak kapcsolódni.
A félelem mozgósít – de meddig?
A filmben senki nem kérdőjelezi meg Mirandát. Nem azért, mert minden döntését értik – hanem mert tartanak tőle.
A kérdés az:
Hosszú távon ez a lojalitás vagy a kiégés melegágya?
A magas elvárás nem baj – de nem mindegy, hogyan adjuk át!
Az inspiráló vezető is követel.
De nem megfélemlítéssel, hanem megerősítéssel.
A különbség finom, de hatalmas:
- Miranda: „Oldd meg, ne kérdezz!”
- Inspiráló vezető: „Próbáld meg – és ha elakadsz, itt vagyok.”
- Az egyik teljesítményelvűségre épít.
- A másik fejlődésre.
- Az egyik túlélőket termel.
- A másik önálló, gondolkodó munkatársakat.
A vezető hatása túlmutat a munkaidőn
Amikor Andy azt mondja otthon:
„Nem hagyom, hogy kikészítsen!” – azt nem a napi feladatlistákra érti.
A légkör, a kommunikáció, a vezetői stílus beépül az emberek lelkébe. Haza is viszik. Átragad a családra, a barátokra, a belső monológokra. És egy iskolában, ahol tanárok, technikai dolgozók, pedagógiai asszisztensek együtt dolgoznak, ez különösen érzékeny.
A vezető nemcsak struktúrát ad – hanem hangulatot is.
Mitől lesz valaki inspiráló vezető, nem pedig félelmetes főnök?
Az inspiráló vezetés nem jelent gyengeséget. Nem a lazaságról, hanem a kapcsolódásról szól.
Egy igazán jó vezető…
- nemcsak teljesítményt vár, hanem fejlődést támogat,
- nemcsak irányít, hanem meghallgat,
- nemcsak dönt, hanem bevon,
- nemcsak elvár, hanem elismer.
Az inspiráló vezető is magasra teszi a mércét – csak közben nem felejti el, hogy emberekkel dolgozik.
A kérdés most már nem az, hogy Miranda zsarnok-e, hanem hogy mi milyenek vagyunk.
Vezetőként minden döntésünk, minden reakciónk, minden elvárásunk üzenet.
Nem a szabályok, hanem a stílusunk határozza meg, milyen légkörben dolgozik a tantestület.
Hogyan vezetünk mi?
- Félelem vagy bizalom alapján?
- Elhallgattatunk vagy meghallgatunk?
- Elvárunk vagy együtt emelünk?
A kérdés végül mindig visszafelé mutat: én milyen vezető vagyok?
- A jelenlétem biztonságot kelt – vagy feszültséget?
- A munkatársaim érzik, hogy számítanak – vagy csak azt, hogy ne hibázzanak?
- A csapatom fejlődni akar – vagy inkább túlélni?
A kiválóság nem az ellentmondásmentes rendszerből fakad.
Hanem abból, hogy van benne hely kérdéseknek, próbálkozásnak, emberi hangnak.
A hatalom nem az, amit megtehetsz másokkal – hanem az, amit másokért meg tudsz tenni.
